Aznap reggel már éreztem, hogy van valami a levegőben. A suliban aztán halálra is untuk magunkat mindannyian. Pedig amúgy semmi bajom az iskolával, a Rácz tanár urat is kedvelem, de már hetek óta csak a Bunsen-lámpáról mesél... Én meg vágytam már ki a Grundra…a Pál utcához, a farakások meg a csenevész eperfák közé… Bámultam kifele az ablakon minden órán. Hol a tájat néztem. Hol a gittet. Igazán keveset hagytunk a természetrajzi terem ablakában.
Éppen ezen töprengtem, meg hogy ki most a soros a rágásban, amikor a Weisz megdobott egy papírgalacsinnal: Ebéd után a múziumhoz megyünk – ez állt rajta. Akkor nyomban el is feledkeztem a gittről, mert a métánál kevés boldogabb dolog létezik a világon. Milyen jó is lesz játszani egész délután!
Rácz tanár úr azonban gyorsan észrevette, hogy már megint másutt járnak a gondolataim. Szigorú tekintettel mért végig. Először engem. Aztán az ablakot. Mintha ő is gittet keresne. Mondtam volna, hogy adok neki: volt a zsebemben egy kevés, de nem lehettem benne biztos, hogy ő is rág. No, meg a természetrajzi terem mégiscsak az ő osztálya. Talán nem vette volna jó néven, hogy a „saját” gittjét kínálom neki. Így hát erőt vettem magamon, és a tekintetem a tanári asztalra tapadt meg az ott zajló kísérletre. Egészen lassan vánszorgott el az idő ebédig…
Az önfeledt délután helyett a rosszul induló nap aztán még szomorúbbá vált.:(
Pedig mi csak szórakozni mentünk a múziumba…és tessék….. Métát kellett volna játszanunk, ahogyan először kigondoltuk, csak hát nem kaptuk meg a reálisták labdáját. Bár a Pásztorok még azt is elvették volna tőlünk! Mindegy nekik, csak einstandoljanak… Hát most oda az összes üveggolyóm!
…Ahogy az a két nagy vörös ing fölém magasodott, és a két mogorva szempár rám nézett: hirtelen nem is tudtam, mit tegyek. Nálunk a Grundon igazán nem szokás így bánni a másikkal. Még velem sem. Pedig én vagyok az egyetlen közlegény.
Néha álmodom róla, hogy előléptetnek. Ha majd egy nehéz csatában hősként védem a földünket – talán sikerül. De mindent egybevéve úgysem ez a fontos: a Grund a lényeg, meg a Pál utcaiak. Igazán büszke vagyok, hogy én, a kis Nemecsek Ernő közéjük tartozom.
