Végre megtaláltam. Oly régóta vártam a találkozásra, hogy már teljesen elfelejtettem, hány éve váltunk el. Hosszú, viszontagságos utat tettem meg Budáig, de egy percét sem bánta meg. Mindenért kárpótolt, ahogy megpillantottam őt. Soha nem láttam ennél szebbet. Vicuska! Cicuska! – hívtam őt a kerítés rácsához, és mikor megérkezett, le sem tudtam venni róla a szemem. Azon nyomban megragadtam fehér, bársonyos kezét, és csak néztem őt. Eszembe jutott, hogy sosem fogtam meg még a kezét, nem csoda, hiszen egészen kisgyerekek voltunk, amikor utoljára találkoztunk. Most viszont végre itt volt, teljes valójában. Bár hatalmas rács választott minket el, mégis úgy éreztem, hogy nem is lehetnék ennél közelebb egymáshoz.
Gergő! – ennyit mondott, amikor észrevett. Nem is kellett több, ebben az egy szóban benne rejlett az elmúlt 15 év. Tudtam, hogy ő is ugyanannyira várt rá, mint én őrá.
Kevés időnk volt, ezért sietnem kellett a meséléssel. Elmondtam neki, hogy milyen jól ment a sorom Török Bálintnál, aki fiává fogadott, és Dobó István kérésére vigyázott rám. Persze, nem akartam drága perceinket erre pazarolni, hiszen alig pár szót tudtunk váltani, inkább a gyűrűt mutattam meg neki. Visszaadta, mondván majd akkor fogadja el, ha a feleségem lesz. „A feleségem” – visszhangzott a fejemben. Csak arra tudtam, gondolni, hogy nem vagyok elég méltó hozzá. Azonban nem sokáig tűnődhettem ezen, a kis János Zsigmond királyfi ugyanis, akire az én Vicám vigyázott, fölébredt, és sírni kezdett. Vicuskának rohannia kellett. Nem várhattam meg, így csak annyit tudtam neki ígérni: holnap megint elmegyek hozzá. „Mindennap itt légy ebben az órában” – válaszolta ragyogó szemmel, majd elfutott a királyfihoz.
Néztem őt, világos rózsaszín ruháját, formás cipellőjét, nyúlánk termetét. Csak a holnapra tudtam gondolni, arra, hogy ismét lássam, és azt kívántam, bárcsak sose kellene eleresztenem.
