Nem hittem, hogy lehet ennél rosszabb. Senkinek néztek a palotában, rendben. Végül is az számít, ki mondja, nem az, hogy mit. Ez a Mekcsey pedig – akkor még – egyáltalán nem tűnt olyan embernek, aki fontos lehet a számomra. (Persze, most már máshogy látom, hiszen barátok lettünk, de az egy másik történet.) Aztán egy borzalmas dolog következett: Budavárát elfoglalták a törökök. Csak úgy, alamuszi módon bevették a várat. Kijátszottak minket… Annyira dühítő! Legalább csatában vesztettük volna el, úgy – bármennyire fájó is – fair küzdelem lett volna. De ez?! Míg mi, a királyfi és a főurak – Török Bálint és Werbőczi István – „baráti” látogatáson voltunk Szolimánnál, addig a hadserege bevette a várat…
Utána pedig…
Sosem felejtem el azt a borzasztó pillanatot. Rám förmedt, és kihúzta a kardját. Nem tudom, mi ütött belém, de én is kardot rántottam. Talán abban reménykedtem, hogy vannak mögöttem, mellettem még társak, akik mellém állnak, ha kell. De egyedül voltam. Teljesen.
A vár kapuja előtt voltam, ahol épp váltották egymást az őrök. Egy hatalmas termetű janicsár állta el az utamat. Farkasszemet nézett velem a török, majd hirtelen a fejem fölé emelte kardját. Eszembe jutott Vicuska fehér ruhája, a hársfa és a csók. Lehet, hogy a kertben láttam utoljára? Nem sok időm volt ezen töprengeni, annyira gyorsan történt minden. Szerencsére felfogtam az ütést a kardommal, amely csak úgy vetette a szikrákat a homályban. Persze, én sem voltam rest, előreugrottam, és jól az arcába vágtam. A török felkiáltott, a falnak esett… és én… én… akkor leszúrtam. Még mindig nem tudom szavakba önteni, mit éreztem akkor. Csak bámultam az óriás törökre, mikor az elejtette a kardját, és zsákként eldőlt a fal mellett. Hirtelen körülnéztem. Fürjes, aki korábban még velem volt, sebesen futott a királyi palota felé. Gyáva féreg! – gondoltam, de nem maradt sok időm dühöngeni, mert három janicsár rohant felém. Gyorsan felugrottam a kapura, és bereteszeltem. Azt sem tudtam, hol vagyok, mit csinálok. Később ocsúdtam csak fel, mikor már lepedőkből csavart kötélen ereszkedtem le az ablakon Mekcseyvel és Zoltayval.
Ja, igen, Mekcsey: annyira kába voltam, hogy arra is csak később jöttem rá: kibékültünk és kezet ráztunk…
