Olvasásnépszerűsítés 2014

Nem olyan egyszerű elmagyarázni, miért csinálom….

A Grund maga a szabadság, a legjobb hely a világon. Dicsőség ide tartozni, de talán még felemelőbb érzés lehet győztessé válni.  Na meg vezérré.  Boka mindannyiunknál komolyabb, felnőttebb és okosabb. Egyelőre lefölözhetetlen.  A kis Nemecsek csak úgy ragyog, amikor a kapitány, az elnök beszédet intéz hozzánk. Szegény, naiv Ernő… Nehéz elképzelni őt egy győztes csata harcosaként . A Csónakosnak csak a füttyön jár az esze, a Barabás meg a Kolnay mindig veszekednek, a Weisz meg a Csele pedig egész álló nap csak a gittet rágná. Hát hogy lehetne ebből győztes hadsereg?

Döntenem kellett. Áts Feri is komolynak tűnt, a vörösingesek pedig elszántnak és harciasnak. Megértettem: ha átállok, velük nyerünk − a Grund, a szabadság így ezután is az enyém marad. Az meg, hogy kivel játszom majd ott tovább? Végülis mindegy lehet. Azt hiszem…

Áts Feri akciója után biztos lehetek abban, hogy kemény és bátor fiú mellé szegődtem: a vörösingesek háláját, amiért segítettem nekik, pedig felhasználhatom majd, ha itt az idő. Talán egyszer vezér leszek a Grundon.

Most Boka győzött. Tizenegy papíros hárommal szemben az elnökválasztáson: büszkeség, hogy mellette csak az én nevem hangzott el, de édeskevés ahhoz, hogy elérhessem a céljaim.

Nem teszek semmi rosszat. Csak játszom. A Grundért harcolok: a farakásokkal teli, szivarfüstös Grundért, hogy a legjobb kezekben legyen.

Értitek már? Ezért kellett döntenem. És megtettem.

Az lettem, amiből minden háborúban legalább egy született.

Geréb Dezső, a ravasz. Az áruló.

Végre megtaláltam. Oly régóta vártam a találkozásra, hogy már teljesen elfelejtettem, hány éve váltunk el. Hosszú, viszontagságos utat tettem meg Budáig, de egy percét sem bánta meg. Mindenért kárpótolt, ahogy megpillantottam őt. Soha nem láttam ennél szebbet. Vicuska! Cicuska! – hívtam őt a kerítés rácsához, és mikor megérkezett, le sem tudtam venni róla a szemem. Azon nyomban megragadtam fehér, bársonyos kezét, és csak néztem őt. Eszembe jutott, hogy sosem fogtam meg még a kezét, nem csoda, hiszen egészen kisgyerekek voltunk, amikor utoljára találkoztunk. Most viszont végre itt volt, teljes valójában. Bár hatalmas rács választott minket el, mégis úgy éreztem, hogy nem is lehetnék ennél közelebb egymáshoz. 

Gergő! – ennyit mondott, amikor észrevett. Nem is kellett több, ebben az egy szóban benne rejlett az elmúlt 15 év. Tudtam, hogy ő is ugyanannyira várt rá, mint én őrá.

Kevés időnk volt, ezért sietnem kellett a meséléssel. Elmondtam neki, hogy milyen jól ment a sorom Török Bálintnál, aki fiává fogadott, és Dobó István kérésére vigyázott rám. Persze, nem akartam drága perceinket erre pazarolni, hiszen alig pár szót tudtunk váltani, inkább a gyűrűt mutattam meg neki. Visszaadta, mondván majd akkor fogadja el, ha a feleségem lesz. „A feleségem” – visszhangzott a fejemben. Csak arra tudtam, gondolni, hogy nem vagyok elég méltó hozzá. Azonban nem sokáig tűnődhettem ezen, a kis János Zsigmond királyfi ugyanis, akire az én Vicám vigyázott, fölébredt, és sírni kezdett. Vicuskának rohannia kellett. Nem várhattam meg, így csak annyit tudtam neki ígérni: holnap megint elmegyek hozzá. „Mindennap itt légy ebben az órában” – válaszolta ragyogó szemmel, majd elfutott a királyfihoz.

Néztem őt, világos rózsaszín ruháját, formás cipellőjét, nyúlánk termetét. Csak a holnapra tudtam gondolni, arra, hogy ismét lássam, és azt kívántam, bárcsak sose kellene eleresztenem.

Aznap reggel már éreztem, hogy van valami a levegőben. A suliban aztán halálra is untuk magunkat mindannyian. Pedig amúgy semmi bajom az iskolával, a Rácz tanár urat is kedvelem, de már hetek óta csak a Bunsen-lámpáról mesél...  Én meg vágytam már ki a Grundra…a Pál utcához, a farakások meg a csenevész eperfák közé…  Bámultam kifele az ablakon minden órán. Hol a tájat néztem. Hol a gittet. Igazán keveset hagytunk a természetrajzi terem ablakában.

Éppen ezen töprengtem, meg hogy ki most a soros a rágásban, amikor a Weisz megdobott egy papírgalacsinnal: Ebéd után a múziumhoz megyünk – ez állt rajta. Akkor nyomban el is feledkeztem a gittről, mert a métánál kevés boldogabb dolog létezik a világon. Milyen jó is lesz játszani egész délután!

Rácz tanár úr azonban gyorsan észrevette, hogy már megint másutt járnak a gondolataim. Szigorú tekintettel mért végig. Először engem. Aztán az ablakot. Mintha ő is gittet keresne. Mondtam volna, hogy adok neki: volt a zsebemben egy kevés, de nem lehettem benne biztos, hogy ő is rág. No, meg a természetrajzi terem mégiscsak az ő osztálya. Talán nem vette volna jó néven, hogy a „saját” gittjét kínálom neki. Így hát erőt vettem magamon, és a tekintetem a tanári asztalra tapadt meg az ott zajló kísérletre. Egészen lassan vánszorgott el az idő ebédig…

Az önfeledt délután helyett a rosszul induló nap aztán még szomorúbbá vált.:(

Pedig mi csak szórakozni mentünk a múziumba…és tessék…..  Métát kellett volna játszanunk, ahogyan először kigondoltuk, csak hát nem kaptuk meg a reálisták labdáját. Bár a Pásztorok még azt is elvették volna tőlünk! Mindegy nekik, csak einstandoljanak… Hát most oda az összes üveggolyóm! 

…Ahogy az a két nagy vörös ing fölém magasodott, és a két mogorva szempár rám nézett: hirtelen nem is tudtam, mit tegyek. Nálunk a Grundon igazán nem szokás így bánni a másikkal. Még velem sem. Pedig én vagyok az egyetlen közlegény.

Néha álmodom róla, hogy előléptetnek. Ha majd egy nehéz csatában hősként védem a földünket – talán sikerül. De mindent egybevéve úgysem ez a fontos: a Grund a lényeg, meg a Pál utcaiak. Igazán büszke vagyok, hogy én, a kis Nemecsek Ernő közéjük tartozom.