Azon az estén még a levegő is különös volt a Füvészkertben… Egész nap azon töprengtem, hogy miképpen kezdjük meg a háborút: főleg Geréb híreire vártam. Őt eddig sem tudtam mire vélni: elfogadtam, hogy átállt − minden harcban voltak árulók, nekünk pedig kell a Grund. De mégis… gyakran belém hasított az érzés, hogy a Pál utcaiak a barátjukként néznek rá, miközben ő velünk ül körbe az esti tábortűznél. Mindannyiszor elhessegettem a gondolatot. A harcban néha nincs kegyelem.
A kis lábnyomok gazdája aztán jól megleckéztetett tegnap. Már azt a bátorságot elismerésre méltónak találtam, hogy belopakodott közénk visszaszerezni a saját zászlaját. Mégis megfürdettettem a Pásztorokkal: vezér vagyok, meg kell mutatnom az erőmet a saját csapatom előtt. A gyenge, törékeny Pál utcai meg méltósággal viselte a csobbanást.
Végül bármelyik nagy és félelmetes emberemnél vakmerőbben vágta a fejünkhöz, hogy mit is jelent valójában bátornak lenni. Meg hűségesnek. Megtanultam tőle, hogy bár a harcban olykor tényleg nincs kegyelem, de becsületnek akkor is kell maradnia.
Nemecsek Ernő tegnap fölülkerekedett rajtam, „a rémítő Áts Ferin”. Tiszteltet érdemelt.
Elbizonytalanított magamban és a csapattársaimban. Okosnak kell lennem a folytatásban, minden lépést mérlegelnem.
Különben a kis lábnyomok letaposnak minket, a nagy vörösinges sereget.
