Olvasásnépszerűsítés 2014

"Vissza a játszótérre!
Vissza minden elejére!
Ahol az élet elkezdődött,
És a világ körénk teremtődött.
Terek és emberek,
Percek, évezredek.
Játék volt minden,
És örökké tart én azt hittem."

/Grund/

Gyönge volt már, félrebeszélt, zavaros képeket látott, de még mindig a Grundra akart menni. Az utolsó percekben is a csatáról mesélt. Becsülete volt a legtöbb, az az ostoba gittegylet pedig éppen azt akarta elvenni tőle. Ha pár perccel tovább van eszméleténél, megszoríthatta volna a díszokiratot: láthatta volna a nevét csupa nagybetűvel. Ő − NEMECSEK ERNŐ. Közlegényből hadsegéd, hadsegédből kapitány. A Grund megmentője.

Bár vissza lehetne forgatni az időt… Amikor még az einstand jelentette a legnagyobb gondot, vagy az ellopott zászló…vagy a közelgő háború. Megosztanám én a játszóhelyünket a vörösingesekkel szó nélkül, ha az visszahozná Ernőt. Bár ő maga ezt úgysem hagyná. A Grund a Pál utcaiaké – ezt kiabálná, s beszökne még ezerszer a Füvészkertbe, megfürödne százszor, ha azt kívánná a haza védelme.

Ha tudná most, mi történik… Szegény nem érhette meg, hogy a gittegylet bocsánatkérő küldöttségét fogadhassa, de legalább nem érte meg azt sem, hogy elveszik tőle a hazáját, amiért meghalt. Ház épül a helyén. Nagy, háromemeletes. Oda a grund.

A háború befejeztével egyszerre túl sok minden véget ért…Nem lesz többé játék.

Isten veled drága jó Grund!

Isten veled gondtalan gyerekkor!

Isten veled, Nemecsek!

„Furcsa győzelem bénán és betegen,
A háborúnak vége, azt hiszem….”

(P.U.F.)

Hallottam a fülemben a zúgást, muszáj volt elindulnom…Mintha Csele azt kiabálta volna, „Nemecsek, te nekünk nem köllesz, mert beteg vagy…” Ezt mondta a hang egyfolytában…A zúgás nem maradt abba: Boka is felelősségre vont, hogy nem harcolok. El kellett szöknöm otthonról. Először elestem, ahogy kiugrottam az ágyból, de erőt vettem magamon, és mentem tovább… Futottam, rohantam a GRUND felé, az édes GRUND felé…

Az utcák összemosódtak: a házak imbolyogtak a szemem előtt, a föld akár a víz – úgy hullámzott alattam. Messziről figyelmes lettem a csatakiáltásokra, rohantam hát tovább. Akkor belém hasított az érzés: bajban vannak a Pál utcaiak. Valahogy eltűnt a gyöngeségem. Hirtelen rengeteg erő szállt belém: mintha a végtagjaim megteltek volna vérrel. Szinte berobbantam a Grund ajtaján…. És amit láttam…!

El is felejtettem, milyen nagy Áts Feri. Mennyire erős. Meg kellett akadályoznom, hogy kinyissa a kunyhót, meg kellett mentenem a játszóhelyünket….

A GRUND most örökre a miénk!

Geréb pedig visszatért közénk – nem hazudtam hát az apjának. Már nem áruló. És Boka…Boka János büszke volt rám… „Ezennel kinevezem Nemecsek Ernőt kapitánnyá” – így harsogta. Körülöttem kiabáltak: Éljen Nemecsek! Kirázott a hideg is belé…

Újra együtt leszünk mi, Pál utcaiak a Grundon…Csak ne lenne ilyen hideg és meleg egyszerre….ne fájna így a beszéd, ne jönne ez a sok-sok furcsa kép…. Kalapok szállnak felfele a levegőbe. Az ajtóban meg ott lebeg a gitt.. Mi ez? Boka mosolyog…. Éljen Nemecsek – ezt kiabálják megint.

Nem kell ez, nem kell ezt harsognotok, inkább kiáltsuk megint együtt, hogy

éljen, éljen…..éljen a GRUND!

Dobó várvédőknek tartott beszéde SMS-ben? Gergő szerelmi vallomása Vicuskának Skype-on?

Íme a pályaművek!

Szavazás indul! A voksok – a blog posztja alatti komment formájában a pályázó nevének megjelölésével – MÁRCIUS 3. ÉJFÉLig adhatók le.

SMS-ek Dobóként

Neirabi Nede Fanni, Babits Mihály Gimnázium, 6.a

Kedves Katonáim! :) Elérkeztünk ehhez a perchez is. :( Nem leszek érzelgős... Mindenkinek sok sikert kívánok! :D Védjük meg a népünk becsületét! Harcra fel! D.B:$

Hegyessy Borbála, Babits Mihály Gimnázium, 6.a

Emberek!
Nagy harcot kell vívni a törökkel!
Élnünk kell vagy halnunk, de mindent a  hazáért! Mutassuk meg, milyen fából faragták a magyarokat!
Számítok rátok!
Dobó

Vass Viktória, Babits Mihály Gimnázium, 6.a

Védőtársak! Jön a TÖRÖK! Meg kell őket állítanunk, mert mi vagyunk a Magyarok utolsó reménye! Dárdát szegezz, szurkot elő, falra fel!

Dobó voltam, a kapitány ;-)

Antal Katinka, Babits Mihály Gimnázium, 6.a

Várvédők! A Haza becsületéért küzdötök! A düh ne ködösítse el elméteket, a félelem ne uralja szíveteket! Győzni fogunk bármi áron, s megvédjük Eger várát! Dobó

Gyimesi Anna, Babits Mihály Gimnázium, 6.a

Emberek!

Ugye tudjátok,hogy veszélyben vagyunk A Törökök el akarják foglalni az országot 

A harcban mindenkire szükség van! Remélem sokan eljöttök

Dobó István

Tóth Viktória, Babits Mihály Gimnázium, 6.a

A török szerint egy akolban lévő birka csordával van dolga. De mi  nem adjuk  könnyen magunkat. Ezt a várat nem veszik be, a markotok ne viszkessen a kard iránt,kell majd még később is használnotok.

Marton Balázs, Babits Mihály Gimnázium, 6.a

Eger védői!

Harcoljatok a Hazáért! Ha Eger elesik, akkor a haza a törököké lesz. Ezért Eger most a haza.

A törökök sokan vannak, de mi ilyen kevesen is legyőzhetjük őket, ha a szívünk erős. Isten segítsen minket!

Jeszenői Bálint 6/A, Szentmártonkátai Arany János Általános Iskola

Nagy gáz, de a törökök körbevették a várat. Szükségem van rátok, skacok! Nem tom, kiben bízhatok. Esküdjetek fel arra, nem hagyjátok a várat elúszni, tali a várkapunál! Üdv.:Dobó

Skype-szövegek

Csipkés Nikolett 6/B, Szentmártonkátai Arany János Általános Iskola

–   Vicus, furi, de beléd estem!

–   Csá! Bevallom, én is érzek vmit.

–   Először csak haverként kedveltelek.

–   Úgy érzem, te vagy az igazi.

–   Mind1, találkozzunk!

–   Ok! 8?

–   Oksa.

Kaszás Tünde 6/B, Szentmártonkátai Arany János Általános Iskola

–   Szia, Vicus!

–   Szia!

–   Mondanék vmit!

–   Hm?

–   Beléd szerettem.

–   Jaj, szupi!

–   Járunk?

–   Naná!

–   Eljössz lovagolni?

–   Aha! De el kell lógnom.

–   Segítsek?

–   Igen, de mennem kell! Csá!

–   Szia, Cukorkám!

Lenti Donatella 6/A, Szentmártonkátai Arany János Általános Iskola

–   Vicus, hallasz?

–   Gergő, hallasz?

–   Csak recsegést hallok.

–   Gergő? Ok, most jó!

–   Vicuskám, be kell valljak valamit!

–   Igen?

–   Asszem…

–   Nyögd már ki!

–   Nagyon tetszel régóta!

–   Nem hallom! Ááá!

–   Na jó, küldöm fb-n.

A falakat láttátok, most már a falakon belül levő erőt is ismeritek. Ebben a várban van most a maradék ország sorsa. Ha Eger elesik, utána nem állhat meg se Miskolc, se Kassa. Az apró várakat lerázza a török, mint a diót. Nincs többé ellenállás. És akkor Magyarországot beírhatja a történelem a halottak könyvébe. Az egri vár erős, de ott a szolnoki példa, hogy a falak ereje nem a kőben van, hanem a védők lelkében. Ott pénzen fogadott, idegen zsoldosok voltak. Nem a várat mentek védeni, hanem hogy zsoldot kapjanak. Itt az öt pattantyús kivételével minden ember magyar. Itt mindenki a hazát védi. Ha vér kell, vérrel. Ha élet kell, élettel. De ne mondhassa azt ránk a jövendő nemzedék, hogy azok a magyarok, akik 1552-ben itt éltek, nem érdemelték meg a magyar nevet.

Azért hívattam össze kegyelmeteket, hogy mindenki számot vethessen magával. Aki többre becsüli a bőrét, mint a nemzet jövendőjét, nyitva még a kapu. Nekem férfiak kellenek. Inkább kevés oroszlán, mint sok nyúl. Akinek reszket az ina a közelgő zivatartól, hagyja el a termet, mielőtt tovább szólanék, mert meg kell esküdnünk a vár védelmére olyan esküvel, hogy ha azt megszegi valaki, meg ne állhasson holta után az örök Isten szeme előtt.

Meg kell esküdnünk egymásnak az örök Isten szent nevével ezekre a pontokra…

- Először: akármiféle levél jön ezentúl a töröktől, el nem fogadjuk, hanem a község előtt olvasatlanul megégetjük.

- Másodszor: mihelyt a török megszállja a várat, senki neki ki ne üvöltsön; bármit kiáltoznának is be, arra semminemű felelet ne hangozzék: se jó, se rossz.

- Harmadszor: a várban a megszállás után semmiféle beszélgető csoportosulás se kint, se bent ne legyen. Se ketten, se hárman ne suttogjanak.

- Negyedszer: az altisztek a hadnagyok tudta nélkül, a hadnagyok a két kapitány intézkedése nélkül a csapatokon nem rendelkeznek.

- Utolsó pont: aki a vár megadásáról beszél, kérdez, felel, vagy bármiképp is a vár megadását akarja, halál fia legyen!

- Esküdjetek velem!

- Esküszöm az egy élő Istenre, hogy véremet és életemet a hazáért és királyért, az egri vár védelmére szentelem. Sem erő, sem fortély meg nem félemlít. Sem pénz, sem ígéret meg nem tántorít. A vár feladásáról sem szót nem ejtek, sem szót nem hallgatok. Magamat élve sem a váron belül, sem a váron kívül meg nem adom. A vár védelmében elejétől végéig alávetem akaratomat a nálamnál feljebb való parancsának. Isten engem úgy segéljen!

És most magam esküszöm. Esküszöm, hogy a vár és az ország védelmére fordítom minden erőmet, minden gondolatomat, minden csepp véremet. Esküszöm, hogy ott leszek minden veszedelemben veletek! Esküszöm, hogy a várat pogány kezére jutni nem engedem! Sem a várat, sem magamat élve meg nem adom! Föld úgy fogadja be testemet, ég a lelkemet! Az örök Isten taszítson el, ha eskümet meg nem tartanám!

Azon az estén még a levegő is különös volt a Füvészkertben… Egész nap azon töprengtem, hogy miképpen kezdjük meg a háborút: főleg Geréb híreire vártam. Őt eddig sem tudtam mire vélni: elfogadtam, hogy átállt − minden harcban voltak árulók, nekünk pedig kell a Grund. De mégis… gyakran belém hasított az érzés, hogy a Pál utcaiak a barátjukként néznek rá, miközben ő velünk ül körbe az esti tábortűznél. Mindannyiszor elhessegettem a gondolatot. A harcban néha nincs kegyelem.

A kis lábnyomok gazdája aztán jól megleckéztetett tegnap. Már azt a bátorságot elismerésre méltónak találtam, hogy belopakodott közénk visszaszerezni a saját zászlaját. Mégis megfürdettettem a Pásztorokkal: vezér vagyok, meg kell mutatnom az erőmet a saját csapatom előtt. A gyenge, törékeny Pál utcai meg méltósággal viselte a csobbanást.

Végül bármelyik nagy és félelmetes emberemnél vakmerőbben vágta a fejünkhöz, hogy mit is jelent valójában bátornak lenni. Meg hűségesnek. Megtanultam tőle, hogy bár a harcban olykor tényleg nincs kegyelem, de becsületnek akkor is kell maradnia.

Nemecsek Ernő tegnap fölülkerekedett rajtam, „a rémítő Áts Ferin”. Tiszteltet érdemelt.

Elbizonytalanított magamban és a csapattársaimban. Okosnak kell lennem a folytatásban, minden lépést mérlegelnem.

Különben a kis lábnyomok letaposnak minket, a nagy vörösinges sereget.

Könyörögtem a szüleimnek, hogy ne adjanak férjhez Fürjeshez. Mondtam nekik, hogy nem szeretem őt, kérleltem őket, hogy inkább hadd legyek a Te feleséged. És mit tudtak erre mondani? Annyit, hogy ők sem szerelemből házasodtak, de megszokták egymást. Hát én ezt nem akartam! Én senkit sem akartam megszokni. Tudtam, hogy Gergő is szeret, így egyáltalán nem akartam kompromisszumot kötni.

Éjfélkor találkoztam volna Gergővel az üvegházban. De amikor benyitottam Mekcsey szobájába, nem őt találtam az ágyon, hanem az én Gergőmet. Akkor megígértem neki, hogy akár a világ végére is elmegyek vele. A vacsora közben aztán, míg a vendégek az énekesre figyeltek, és kisiettem a teremből, majd énekesként, álruhában – fiúnak öltözve – visszatértem. Annyira vicces volt látni a megdöbbenést az arcokon, amikor megtudták: maga a menyasszony kezd dalra fakadni. :)

Magyar dalt választottam, természetesen, de amikor már sokadszorra énekeltem a refrént, kicsit átalakítottam. Kedvesedhez helyett Gergelyedhez. Persze, mindenki azt hitte, hogy csak tréfa. Nevettek. Én azonban nem igazán foglalkoztam azzal, mit gondoltak, csak kerestem Mekcseyt a tömegben. Mikor megtaláltam, többször is rápillantottam. Tudta, mit jelent, mit kell tennie – egy szempillantás alatt el is tűnt. Mint este elmondták, rögtön Gergőhöz rohant a szállásra, aki megerősítette, hogy éjjel megszökünk.

Fél órára rá már én is ott voltam. Még átöltözni sem maradt időm, ugyanazt a cseresznyeszínű atlaszruhát viseltem, amelyben énekeltem, és még a kard is a derekamon függött. Ám egy cseppet sem bántam, hogy álruhába öltözve, az éj leple alatt, titokban távoztam a palotából.

Sosem éreztem még ilyen boldognak magam…

Órákig nem tértem magamhoz. Az ágyba dőlve, amikor behunytam a szemem, csak azt a képet láttam magam előtt…. Ahogy Geréb ül a vörösingesek között. Ahogy elárul minket.

Akkor azt éreztem: ennél rosszabb már valóban nem történhet. Eddig csak történelemórán hallottam az árulásról, és igazán nem így képzeltem. Eszembe sem jutott, hogy ez ennyire erősen szomorú érzés….

Reggelre mégis tudomásul vettem, hogy Geréb átállt harcolni a másik csapat katonái közé. Elfogadtam, és eltökéltem, hogy ezek után tényleg testemmel-lelkemmel védem a Grundot. Erre mit hallok ma? Épp lefizeti a Janót, szivarért eladja az utolsó becsületét is, hogy még csak csatába se kelljen vonulnia. Senki oldalán.

Abban a pillanatban annyira, de annyira elkeseredtem, hogy képtelen voltam mással törődni. Igazán nem foglalkoztatott a gitt, a Kolnay, meg az eskütétel… de ha tudnák a többiek, hogy miért is rohantam el! Talán nem vették volna el a maradék méltóságomat is …

Mégsem beszélhetek: ígéretet tettem Bokának, és amíg a Kapitány úr nem közli a seregével a hadiállapotot, addig a közlegénynek is hallgatnia kell.

De akkor is kisbetűvel? A nevemet így: nemecsek ernő? Hát van ennél nagyobb büntetés?

Árulóvá tettek. Kisbetűs, gyáva árulóvá. Miközben éppen a közös hazát, a Grundot próbáltam megvédeni…

"Nincs több időm, nincs több esély.
Folytatni kell, mielőtt végleg elveszíteném....

De még él a remény, minden mozdulatban,
Él a remény, mindig, mindig más alakban,
Él a remény, hiszek benned és magamban.
Minden gondolatban él a remény. "

(P.U.F)

Debrecenbe indultam Török Bálinthoz. A viszontagságos utakhoz már hozzá vagyok szokva, azt azonban álmomban sem mertem gondolni, hogy ennyire emlékezetes lesz ez a nap. A Berettyó partján pihentünk volna meg két társammal, amikor összetalálkoztunk néhány törökkel, egészen pontosan tízzel. A pogány fajzatok! Hatot lekaszaboltunk, négy azonban meglógott, szegény katonáim pedig… Isten nyugosztalja őket. L

Ahogy a fűzfatörzsökön ültem, és a fejemet mostam a patakban, odalépett hozzám Dobó István. Akkor még nem tudtam, hogy ő az, hiszen sosem találkoztunk. Gergő mesélt róla, sőt dicsekedett is azzal, hogy már kisfiúként a vitéze volt. (Bevallom, irigykedtem kicsit, hogy ő már gyerekként a nagy Dobó szolgálatában állhatott.) Dobó szóba is hozta őt, amint elmondtam, Debrecenbe tartok Török Bálinthoz – és így persze Gergőhöz is, hiszen a fogadott fia.

(Amúgy ahhoz képest, hogy eleinte mennyire nem bírtam ezt a Gergő gyereket, igen megkedveltem őt, miután együtt menekültünk ki az elfoglalt Budavárából. Isten útjai kifürkészhetetlenek.)

No, de visszatérve a Berettyó partjára. A megölt törökök után maradt zsákmányt elosztottuk, Dobó István is választott magának egy kardot – de csak hosszas unszolásra, hiszen, mint mondta, ő ezt nem érdemelte ki, mert nem harcolt érte. Én szívesen adtam, amiért kulacsából csillapíthattam szomjúságomat, és amiért segítséget nyújtott vitézeivel a vérző tagjaimnak. Megkért, hogy, ha Debrecenben járok, írassak valamit rá Tinódival…

Persze, ez is érdekes, de nem is ezt akarom elmondani.

Oké. Most már tényleg nem kerülgethetem a forró kását. Nem tudom, mit csináljak. Olyan dolgot tudtam meg, amelynek hallatán Gergő szíve darabokra hullik majd. Amint azon tanakodtunk Dobóval és Cecey Péterrel, kié legyen a töröknél talált aranylánc, az öreg Cecey felvetette: vigyük el a lányának, aki a királyné udvarában él jelenleg, és aki épp esküvőre készül. A vőlegény pedig nem más, mint Fürjes Ádám…

A fene essen belé! Nem elég, hogy egy gyáva féreg, otthagyta Gergőt, amikor jól jött volna a segítése, de még ez is! El sem merem mondani neki. Mit tegyek? Előbb-utóbb úgyis kiderül. Jobb, ha én tudtom vele. Hosszú az út Debrecenbe. Addig kiötlöm, mi legyen.

Az utóbbi időben annyit töprengtem a háborún: a vörösingesek szándékaiból ítélve tudtam, hogy hamarosan valódi haditervre lesz szükség. A Grund a mi helyünk, nem hagyhatjuk elveszni – gondoltam. Most már tudom, valóban igazi háború áll előttünk. Mi lenne más? Hiszen itt már nemcsak hadvezérek, közlegények és harcoló csapatok kapnak helyet, hanem árulók is… Ahol árulás van, az már a valóság maga.

Gyanús volt pár napja a viselkedése, a hirtelen eltűnései, ahogy Áts Ferit védte…De azt gondoltam,sérelmezi, hogy nem ő lett az elnök, és egyszerűen megunta az egészet, nincs kedve játszani tovább… Tévedtem. Geréb kiadta a titkainkat az ellenfélnek. Nem lehet Pál utcai többé.

A kis Nemecsek tekintetét nem felejtem. Ahogy felém fordult, és azt kérdezte: Látod? Bolondozva jött a Füvészkertbe, nem vette komolyan, mekkora a veszély, aztán tessék. Egy szempillantás és majd megszakadt a szíve.

Csak tudnám, mit tegyek. A többiek számára nem derülhet ki, mi történt. A csatával kell törődniük most, nem az árulókkal. De kérdezgetni fognak Geréb után, meg a Füvészkertben történtek után… Még jó, hogy Csónakos nem látta! Kifütyülné a világból a Dezsőt az bizonyos… Ernő meg tudja tartani a száját. Fogja is a kis beteg. Hogy kétszer is megfürdött egy este alatt! Jobban kellett volna figyelni rá, de minden olyan gyorsan esett meg…

A történteken már nem változtathatok. A tervet teljesítettük, a cédulát otthagytuk: hadat üzentünk a vörösingeseknek. Most előre kell néznem, és győzelemre vezetni a Pál utcai fiúkat a háborúban. Nagy csata lesz, de nem hagyjuk magunkat. Még ha el is árultak minket. A Grund a miénk marad!

Nem hittem, hogy lehet ennél rosszabb. Senkinek néztek a palotában, rendben. Végül is az számít, ki mondja, nem az, hogy mit. Ez a Mekcsey pedig – akkor még – egyáltalán nem tűnt olyan embernek, aki fontos lehet a számomra. (Persze, most már máshogy látom, hiszen barátok lettünk, de az egy másik történet.) Aztán egy borzalmas dolog következett: Budavárát elfoglalták a törökök. Csak úgy, alamuszi módon bevették a várat. Kijátszottak minket… Annyira dühítő! Legalább csatában vesztettük volna el, úgy – bármennyire fájó is – fair küzdelem lett volna. De ez?! Míg mi, a királyfi és a főurak – Török Bálint és Werbőczi István – „baráti” látogatáson voltunk Szolimánnál, addig a hadserege bevette a várat…

Utána pedig…

Sosem felejtem el azt a borzasztó pillanatot. Rám förmedt, és kihúzta a kardját. Nem tudom, mi ütött belém, de én is kardot rántottam. Talán abban reménykedtem, hogy vannak mögöttem, mellettem még társak, akik mellém állnak, ha kell. De egyedül voltam. Teljesen.

A vár kapuja előtt voltam, ahol épp váltották egymást az őrök. Egy hatalmas termetű janicsár állta el az utamat. Farkasszemet nézett velem a török, majd hirtelen a fejem fölé emelte kardját. Eszembe jutott Vicuska fehér ruhája, a hársfa és a csók. Lehet, hogy a kertben láttam utoljára? Nem sok időm volt ezen töprengeni, annyira gyorsan történt minden. Szerencsére felfogtam az ütést a kardommal, amely csak úgy vetette a szikrákat a homályban. Persze, én sem voltam rest, előreugrottam, és jól az arcába vágtam. A török felkiáltott, a falnak esett… és én… én… akkor leszúrtam. Még mindig nem tudom szavakba önteni, mit éreztem akkor. Csak bámultam az óriás törökre, mikor az elejtette a kardját, és zsákként eldőlt a fal mellett. Hirtelen körülnéztem. Fürjes, aki korábban még velem volt, sebesen futott a királyi palota felé. Gyáva féreg! – gondoltam, de nem maradt sok időm dühöngeni, mert három janicsár rohant felém. Gyorsan felugrottam a kapura, és bereteszeltem. Azt sem tudtam, hol vagyok, mit csinálok. Később ocsúdtam csak fel, mikor már lepedőkből csavart kötélen ereszkedtem le az ablakon Mekcseyvel és Zoltayval.

Ja, igen, Mekcsey: annyira kába voltam, hogy arra is csak később jöttem rá: kibékültünk és kezet ráztunk…