Könyörögtem a szüleimnek, hogy ne adjanak férjhez Fürjeshez. Mondtam nekik, hogy nem szeretem őt, kérleltem őket, hogy inkább hadd legyek a Te feleséged. És mit tudtak erre mondani? Annyit, hogy ők sem szerelemből házasodtak, de megszokták egymást. Hát én ezt nem akartam! Én senkit sem akartam megszokni. Tudtam, hogy Gergő is szeret, így egyáltalán nem akartam kompromisszumot kötni.
Éjfélkor találkoztam volna Gergővel az üvegházban. De amikor benyitottam Mekcsey szobájába, nem őt találtam az ágyon, hanem az én Gergőmet. Akkor megígértem neki, hogy akár a világ végére is elmegyek vele. A vacsora közben aztán, míg a vendégek az énekesre figyeltek, és kisiettem a teremből, majd énekesként, álruhában – fiúnak öltözve – visszatértem. Annyira vicces volt látni a megdöbbenést az arcokon, amikor megtudták: maga a menyasszony kezd dalra fakadni. :)
Magyar dalt választottam, természetesen, de amikor már sokadszorra énekeltem a refrént, kicsit átalakítottam. Kedvesedhez helyett Gergelyedhez. Persze, mindenki azt hitte, hogy csak tréfa. Nevettek. Én azonban nem igazán foglalkoztam azzal, mit gondoltak, csak kerestem Mekcseyt a tömegben. Mikor megtaláltam, többször is rápillantottam. Tudta, mit jelent, mit kell tennie – egy szempillantás alatt el is tűnt. Mint este elmondták, rögtön Gergőhöz rohant a szállásra, aki megerősítette, hogy éjjel megszökünk.
Fél órára rá már én is ott voltam. Még átöltözni sem maradt időm, ugyanazt a cseresznyeszínű atlaszruhát viseltem, amelyben énekeltem, és még a kard is a derekamon függött. Ám egy cseppet sem bántam, hogy álruhába öltözve, az éj leple alatt, titokban távoztam a palotából.
Sosem éreztem még ilyen boldognak magam…
